„Sán­dor Klára jól ír. Stí­lu­sa könnyed és szel­le­mes, szö­ve­ge ol­vas­tat­ja magát. Bi­zo­nyít­ja, hogy ál­mo­do­zás­men­te­sen is hi­he­tet­le­nül iz­gal­mas az a tör­té­ne­ti tabló, amely az ol­va­só elé tárul.”
(Dr. Kin­cses-Nagy Éva, a Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem ad­junk­tu­sa)

Sokan nem szí­ve­sen mon­da­nak le az „At­ti­la-örök­ség­ről”, bár el­fo­gad­ják a finn­ugor nyel­vé­sze­ti ér­ve­ket. Iga­zuk van: a nyel­vé­szet és a mű­ve­lő­dés­tör­té­net té­nyei nem­hogy ki­zár­ják, sőt, ki­egé­szí­tik egy­mást.
Egy nyelv tör­té­ne­te nem azo­nos a nép tör­té­ne­té­vel, s a nyelv csu­pán az egyik, de nem fel­tét­len a leg­fon­to­sabb is­mér­ve az et­ni­kum­nak.
„Sán­dor Klára jól ír.” – va­ló­ban. Tu­da­to­san ke­rü­li a tu­do­má­nyos pró­zá­ra jel­lem­ző ne­héz­kes­sé­get. Hoz­zá­ér­tés­sel és el­fo­gu­lat­lan­ság­gal vá­la­szol­ja meg a ké­nyes­sé vált kér­dé­se­ket és ebben bi­zo­nyo­san egye­dül­ál­ló.

„Ezt a köny­vet azért írtam, hogy meg­mu­tas­sam: a nyelv­tör­té­net va­ló­sá­ga és a mon­dák igaz­sá­ga meg­fér egy­más mel­lett. Össz­hang­ba hoz­ha­tó, hogy a ma­gyar nyelv az urá­li­nak (ezen belül finn­ugor­nak) ne­ve­zett nyel­vek­kel mu­tat­ja a leg­több közös vo­nást, hogy a ma­gya­rok »török nép­ként« ér­kez­tek a Kár­pát-me­den­cé­be, s hogy év­szá­za­dok óta hun ere­de­tű­nek tart­ják ma­gu­kat.
Azért is írtam ezt a köny­vet, mert ér­de­kes meg­fi­gyel­ni, mi­lyen for­rás­ból szár­ma­zik egy-egy mo­tí­vum, gon­do­lat, ho­gyan ala­kult át, esett ré­szek­re, ala­kult újra, de már más hang­sú­lyok­kal egésszé, ho­gyan szőt­ték bele a da­rab­ká­kat más tör­té­ne­tek­be. Úgy tűnik, a ma­gyar cso­da­szar­vas­mon­dák több mi­to­ló­gi­ai ré­te­get, több nép me­sé­it öt­vöz­ték ma­gyar­rá – aho­gyan sok nép ke­ve­re­dé­se hozta létre azt a né­pes­sé­get és azt a kul­tú­rát is, amit ma­gyar­nak ne­ve­zünk. E tör­té­ne­ti ré­teg­ző­dés­nek szin­tén meg­ta­lál­juk a nyo­mát a cso­da­szar­vas mon­dá­já­ban. Egész tör­té­nel­münk erről szólt: népek, kul­tú­rák sok­szí­nű egy­ség­be ol­vasz­tá­sá­ról.
És azért is írtam ezt a köny­vet, mert nem sze­re­tem, hogy csín­be ke­rült a mi szar­va­sunk: az or­szág egyik fele áhí­tat­tal ki­tö­mött bál­vánnyá me­re­ví­ti, a másik meg nevet rajta – mind­két vi­sel­ke­dés képes ha­lá­los sebet ej­te­ni a hal­ha­tat­lan­nak hitt agan­cso­son. És túl­sá­go­san sze­re­tem én ezt a szar­vast ahhoz, hogy csönd­ben fi­gyel­jem, mi­ként válik a meg­osz­tott­ság pré­dá­já­vá.”
Sán­dor Klára